A Disney Utódok-sorozata magyarországi megjelenés szerint 2019 októberében harmadik részével a végéhez ért, elvileg lezárták a történetet. A sorozat sajnos mindvégig ragaszkodott azokhoz a problémás elemekhez, amelyeket már az első rész óta cipel magával. A színészek igyekeznek minden tudásukat latba vetve, szerethető karaktereket vászonra vinni, ezt több-kevesebb sikerrel teszik. Sajnos én a főszereplő játékát kifejezetten irritálónak tartom, így a karaktert se tudtam soha megszeretni, ezt nézője válogatja, biztos akad, akinek szimpatikus volt. A legjobb alakítást Kristin Chenoweth – Demóna – hozta még az első részben, kár, hogy már akkor kiírták, és nem is tér sajnos vissza, pedig a harmadik részben bevallom, én vártam legalább a végére egy kis kikacsintást. Az énekhangok nem javultak a harmadik részre sem. Minden dalon érződik az erős „utómunka”, ezt a stílust már a japánok is feltalálták, még koncerteket is tart a Vocaloid banda. A különbség, hogy keleti barátaink nem próbálják valódinak eladni a produkciót. A poénok se fejlődtek. Minden karakter megmaradt a szokásos egylövetű vicceknél, pl.: „(a tükör) segít megtalálni dolgokat. Például a derékvonalamat.” – Utódok 1. Az effektek és a CGI változatlanul pocsék. Ez kimondottan Mal sárkánnyá változásánál a legszörnyűbb. Az Utódok 3. a felszín felett egy közel langyos Disney-mese, egy remek ötlettel, de lagymatag megvalósítással.
Minden negatívuma ellenére mégis azon kaptam magam, hogy a sorozat első két részét is már többször láttam, mint azt bevallanám, és a harmadik részt is biztos, hogy nem utoljára tettem be egy kis esti mozizásra. Az igazság az, hogy ez a széria egy igazi kis bűnös élvezet a maga béna gegeivel, a túlkarikírozott karaktereivel és a szögegyenes sztorijával.
A felszín alatt, ha jobban elmélázik rajta a fapados bölcsész, és a látottakon hajlandó picit többet forgatni azokat az előadásokon berozsdált agytekervényeket, akkor az Utódok 3. kiemelkedik elődei közül. Nem találta fel kerti törpére a cowboy-kalapot, de sikerült valami újat mutatnia. Három említendő apróság is van az alkotásban, és habár ezeket jól elrejtette a szokásos Disney-kliséhalom alá, de azért, aki szemfüles, és hajlandó bányászcsákányt ragadni filmezéshez, kikaparhat pár drágakövet ebből a celluloidcsodából.
Az első a mondanivaló: „Nem az határozza meg a lényünket, hogy honnan jöttünk, hogy milyen érzelmi/anyagi háttérrel rendelkezünk, hanem az, hogy mit teszünk ennek a háttérnek megfelelően, vagy annak ellenére.” Meggyőződésem, hogy már az első rész is ugyanezt az üzenetet próbálta átadni a nézőinek, mindazonáltal nem sikerült neki. Az első rész kihámozható mondanivalója, hogy „az identitás választás kérdése”. Igen, választásról beszélünk, de az identitásunk nem megválasztjuk, hanem kialakítjuk. Az első rész végén az „én a jót választom”-jelenet butácska, bukdácsolós, balfék bétája csupán a harmadik rész végső monológjának. Ennek tükrében az első rész mottóját így módosítanám: „Az identitás nem választás kérdése, hanem választásaink/döntéseink következménye, lenyomata.” Sok mindenre hatásunk van a kialakításánál, de vannak elemei, amikre még egy kevés befolyásunk sincs.
A második az önirónia. Már az első részben is tetten érhető egy halvány lenyomata a Disney önkritikájának. Például Szőke herceg fia buta, számító és megbízhatatlan. A harmadik rész ezzel szemben például egy teljes számot szentel annak, hogy kifigurázza a híres szülőgyilkoló attribútumot. Enyhe spoiler, de igazából már a trailer is lelőtte ezt: Mal és az apja, Hades duója közben Hades azt bizonygatja, hogy tulajdonképpen azzal adott meg mindent Malnek, hogy nem adott semmit. Tehát azzal tette a történet főhősévé, hogy lényegében meghalt a számára, hisz szülői halál nélkül nem válhat senki egy történet központi szereplőjévé. Bár azért le kell szögezni, hogy Mal egy szigeten élt vele születése óta, így bármikor találkozhattak volna, de azért ez egy remek önfricska.
A harmadik pedig a dalok. Az énekesek nem lettek jobbak, de a dalok felépítése igen. A legjobban összerakott dal a „Queen of Mean”. Ahogy a karakter a dal folyamán szép lassan átcsúszik az őrületbe, és ezzel együtt a gonoszságba, a dallam is vált a dúrakkordokból a moll felé. Emellett nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a koreográfia igen ötletesre sikerült. A „One kiss” alatt Sofia Carson a szoba minden szegletét körbetoporzékolja, és amikor megkérdi a tükörtől, hogy „szeret vagy sem?”, az egyik kedvenc kis gegjelenetem. A dalok ötletesek, hozzátesznek a cselekményhez (ezt az eddigi részekben nem mindig éreztem így).
Összefoglalva, az Utódok 3 egy elég jó lezárása a sorozatnak. Messze a legjobb és legélvezhetőbb darabja a szériának. Nem feltétlen szükséges az elődök pontos ismerete, így akkor is megnézhető, ha azokat nem is láttuk.
Bár említettem, hogy szerintem az egész széria egy kis bűnös élvezetet rejt magában, én így mind a három darabot ajánlom. És hogy mivel lehet lefoglalni magad, ha maga a filmek nem kötnek le teljesen? Én Sofia Carson Evie-pózait lestem, minden remekül szórakoztam. Az a mértékű túljátszás, amit a színésznő ebbe a karakterbe tett poénforrásnak, vagy hát teljesen komolyan gondolva (ez nem derül ki, de lényegtelen), igazán mulatságos.
U. i.: két kérdésem maradt csupán. Ha Demóna gyíkká változott, és őt Mal a szobájában tartja, akkor miért fut a végén a többiekkel a szigetre, hogy megnézze, hiányzik-e neki? Lehet, ez csak nekem volt fura. Vagy lemaradtam valamiről? Esetleg visszavitte a szigetre a második rész alatt?
A másik, Hades komolyan ilyen kevés szerepet kapott? Én elviseltem volna belőle többet is. Az egyik legjobb karakter volt. Hadest minden filmbe!