Hová tűnik a szeretet, ha a szeretetünk tárgya megszűnik? Az érzés is vele pusztul, vagy valami egészen más történik vele? Ezt a kérdéskört helyezi a középpontba a Birtokviszony című, 2001-es film.
Négy család életén és kapcsolatain át vonultatja fel az alkotás a szeretet ezernyi formáját. Van – a teljesség igénye nélkül – munkáját vallásosan imádó, és csalódni kényszerült férj, a gyermekét elveszítő édesanya, az öccsét gyászoló fiú, az apját nélkülöző gyerek, de egy dolog mindannyiukban közös, a szeretetük tárgya valamiképpen eltűnik az életükből.
Tulajdonképpen végtelen formája és fajtája van a gyásznak, minden ember másként birkózik meg az elvesztés fájdalmával. Akad olyan –a film példáinál maradva–, aki a keletkezett ürességet más dologgal igyekszik pótolni. Például a munkájában csalódott férfi új feladatot keres magának. Bár van felesége és gyermekei, akiket végül is szeret, bennük eleinte nem találja a célt, a nagybetűs célt, amiért élhet. Számára a munka egy olyan szabályszerű, következetes folyamat volt, amely kitöltötte a mindennapjait. Életfelfogása: ha valamibe elég energiát öl az ember, akkor törvény szerint arányos jutalmat kell kapnia. Miután az áhított előléptetést más kaparintja meg, összeomlik. A szabályrendszere csődöt mond, így képtelen megtalálni az értelmet az életének már meglévő elemeiben. Semmi sem passzol semmihez. Mint egy kirakós, amelynek csak szélei vannak. Teljesen új fixációt helyez maga elé, egy random szomszédnak segít egy versenyben. Más esetben – a film világából kilépve – hasonló válságban lévő emberek egy lehetetlen hobbit, új sportautót vagy egyéb drága, látványos dolgokat vásárolnak, csak hogy a legpopulárisabb kliséket említsem. A film kreatív „válság-fixációt” talált a karakternek. A megoldást a férfi számára az jelenti, mikor ő vét a maga által felállított szabályrendszer ellen. Ez képes ledönteni a befalazott világának korlátait, és megszabadítja a kényszeres pótcselekvéstől.
Az apját nélkülöző fiatal tinédzser (Kristen Stewart) esete tán még ennél is összetettebb. Először is, úgy próbálja meg az apja hiányát pótolni, hogy ha jelen van a férfi, akkor se foglalkozik vele. Elfut előle, nem hallgatja meg, így kényszerítve arra, hogy tovább maradjon, vagy még többet foglalkozzon vele. Ám ez csak az ő logikája alapján egyértelmű következmény, felnőttként már tudjuk, hogy ez csak még tovább rontja majd a már eleve sérült apa-lánya kapcsolatot. Ez az elvált, de gyerekes szülők tipikus problémája, hogy hogyan maradjon mindkét szülő kellő mértékben jelen a gyermek életében, ha ráadásul messze költöznek egymástól. A legegyszerűbb tán, ha nem teszik. De az élet sose oszt ilyen egyszerű lapokat. A film se oldja fel ezt az ellentétet, csak megpendíti a témát.
Másfelől a lány fontos szerepet játszik egy másik „veszteség-esetben” is. Egy fiatal felnőtt fiú elveszti egy balesetben az öccsét. A lány pedig eléggé hasonlít erre a gyerekre. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tulajdonképpen elrabolja a lányt. Nem bántja, kártyázik vele, kajálnak, horgászni szeretne vele, de amit tesz, az félelmetes a lány számára. A fiatal többször gyanút is fog, hogy nem egészen normális, ami történik. A fiú az öccse iránt érzett szeretetet egy hasonmással igyekszik pótolni. De a film végére rá kell jönnie, hogy a másolat külsőre lehet „ugyanolyan”, de a személyiségük, a jellemük teljesen különbözik. Senki sem pótolhat egy az egyben egy másik személyt, hisz mindenki egyedi és megismételhetetlen, bármennyire is közhelyes a kijelentés.
Még számos eset bontakozik ki az alkotás során. Minden karakter más felől közelíti meg a kérdést, és ez a sokszínűség az, ami érdekessé teszi a filmet, mert maga a cselekmény nem igazán mondható izgalmasnak. Lassan telnek a percek. Tán csak a film elején lévő össze-vissza vágás, ahogy cikázunk egyes szereplők között (miközben még nem igazán vagyunk tisztában a karakterek helyzetével és viszonyával) mondható kaotikusnak, de hamar tisztul a kép. Amit végül azonban minden karakter megtanul, hogy a gyász az élet velejárója. A veszteséggel együtt kell élni, nem kitörölhető, nem visszafordítható, végleges és megváltoztathatatlan. Minden ember életében vannak ilyen törések, tán az egyik legnehezebb feladat ezekkel a traumákkal együtt, tovább élni. Mert mégiscsak igaz az a mondás: "Aki elmegy, annak könnyű, neki már nem fáj. De aki itt marad, annak fáj igazán."