Magyarországon, ahol jellemző a városi panelkultúra, nem igazán gyakori, hogy az ember rendelkezne pánikszobával, ahova veszély esetén elvonulhat a lakó. Vidéken, kertes házban, ahol lehet pincét kialakítani, már talán gyakoribb, de ott is inkább csak „bunkerek” fordulnak elő, igazi pánikszoba szerintem csak elvétve van hazánkban.
Mi is az a pánikszoba? Egy rejtett zug a házban, aminek a fala betörhetetlen, saját áramellátása van (esetleg generátorral), csak belülről nyitható a bezárás után, ellátmány és a túléléshez szükséges cuccok tárhelye. A filmben még monitorrendszere is van a házban elhelyezett kamerákhoz, sőt saját telefonvonallal is rendelkezik.
A film története nincs túlbonyolítva. Egy elvált anyuka és a kiskamasz gyermeke (Kristen Steward) beköltöznek az apa pénzén egy nagy polgári lakásba, ahol történetesen akad egy jól felszerelt pánikszoba. Az első este betörnek a lakásba, a kis család pedig kénytelen a pánikszobába vonulni, ha nem akarnak szembetalálkozni a fegyveres rablókkal. A betörők bejutni, a lakók pedig kijutni szeretnének a szobából, a film teljes cselekménye tulajdonképpen ebből a huzavonából áll, kisebb kiszámítható csavarokkal. Nekem annyira nem nyerte el a tetszésem az alkotás, picit unalmasnak éreztem a sztorit, de egy délutáni mozizásra alkalmas lehet, ha nem az akciódús, robbanásokkal telt látványorgiát keressük.
A film főhőse, Meg, az elvált anyuka klausztrofóbiás. Ugyan ezzel a ténnyel a film látszólag nem foglalkozik túl sokat, Meg hamar átlép a nehézségen., szerintem mégis az alkotás egyik fő eleme.
Bárki lehet klausztrofóbiás, de természetesen, mint minden más fóbia, ennek súlyossága is egyénekre jellemző, nem lehet rá szabályt alkotni. De mi állhat a klausztrofóbia kialakulásának hátterében?
Ugyan jó magyarázatnak hangzik az az elmélet, miszerint az ősi ösztönök alkalmazkodtak a modern korhoz. A menekülés lételem volt az életben maradáshoz, ha valami olyan veszéllyel találta szemben magát az ember, amit erővel nem oldhatott meg, elszelelt. A lezárt vagy túlzsúfolt helyek ezt az ösztönt aktiválják. Ám a tudósok szinte biztosak abban, hogy a klausztrofóbia nem így van valaki vérébe kódolva. Egyes elméletek szerint „mindenki klausztrofóbiásnak születik”. A születéskor átélt trauma az, ami később klausztrofóbiává alakul. Egyesek legyőzik, másoknál megmarad, ezt az érzékenység, a hajlam határozza meg.
Mások úgy tekintenek a betegségre, mint egy kialakult reakcióra. Az ember az évek során rengeteg tapasztalatot szerez, melyek egész hátralévő életében elkísérik. Így egy rossz élmény, mint például egy nyilvános vécéfülkébe való beszorulás, egy lifthiba, vagy bármi hasonló okozhat olyan kitörölhetetlen emléket, amely később a pánikreakcióhoz vezet. A tudósok több magyarázatot is találtak a klausztrofóbia kialakulására, de az egyik legelfogadottabb, hogy egy kondicionált válaszreakció, melyet a rossz tapasztalat aktivál. Ezen esetben az agyunk összefüggésbe hozza a rossz tapasztalatot a veszéllyel. Illetve az is hozzátartozik, hogy tulajdonképpen nem a szűk helytől vagy a bezártságtól fél ilyenkor a beteg, hanem attól, hogy mit okozhat, miben gátolhatja a helyszín. Például elfogyhat a levegő, összenyomhatják a falak (ami nem túl reális félelem, hacsak nem egy Star Wars-filmben szerepel valaki, és nem szorul a szemétnyomóba) vagy valami hasonló eshetőségtől való rettegés okozza a pánikreakciót.
Mikor mindennek utánajártam, találtam egy cikket, amely egy olyan tanulmányra reflektált, amely az eddig felsorolt elméleteket tulajdonképpen mind elveti. Az írás szerint a rossz térérzékelés okozhatja a klausztrofóbia kialakulását. A lefolytatott kísérlet során arra jutottak, hogy míg a tériszonyos betegek rosszul mérik fel a függőleges távolságot, a klausztrofóbiában szenvedők a vízszintes térérzékelés során vétenek hibát.
Összegezve, cáfolhatatlan elmélet eddig nem született a témában.
Mindezek után kérdés, hogy Meg gyors továbblépése reális-e egyáltalán. Nem szaporítva feleslegesen a szót (bár ezt most végül is megtettem), igen. Ez a fóbia legtöbbször a helyzet felmérésével (a helyszín nem veszélyes), motorikus cselekedetek végzésével (például egy ismert vers szavalása, csomók kötözése stb.) enyhíthető, sőt akár meg is szüntethető a pánik – persze súlyosságától függően. Megnek még vagy ezer dologra kellett figyelnie, így nem volt „ideje” pánikolni.
A film nagy dobása, hogy ezt a klausztrofób érzést mi is átélhetjük. Az egész cselekmény egy házban, leginkább két szobában zajlik. Rengeteg közeli snittel dolgozik az alkotás, mellyel a szereplőkhöz ragasztja a nézőpontot. Ez a szűk látókör szinte fojtogatja a nézőt. Emellett nem éppen a gyors és kapkodó vágás jellemzi a filmet, szándékosan elnyújtott, hosszú jelenetek egymásutánjában bontakozik ki a történet, ezzel is fokozva a feszültséget. A Pánikszoba során akár egy tágas nappaliban is átélhetjük, milyen egy klausztrofóbiás bőrében. Megnek át kellett lépnie a problémán, hogy megvédhesse a családját, de a néző az alkotás 112 percében átélheti a szorongó félelmet.