Szivárványos láncfűrészmenet – Lollipop Chainsaw (2012)

A Lollipop Chainsaw egy olyan alkotás, mely biztos, hogy nem nyeri el mindenki tetszését, de aki vevő az abszurd humorra, a kicsit repetitív, közepesen kreatív kombórendszerre épülő ellenfélirtásra és a gore zombihentelésre, mindenképpen kiváló darabot találhat a retrótengerben.

A játék 2012-ben került piacra Ps3 és Xbox360 gépekre, sajnos mostanáig nem készült belőle remake, nem kompatibilis modernebb masinákkal, de egy ígéret lebeg a levegőben. 2024 nyarára ígértek híreket a készülő remake-ről, de ez akkor lesz biztos, ha ki is jön a játék. Érdekesség, hogy az első pletykák még 2022-re ígérték a feldolgozást, és nem akármelyik masinára, hanem a Nintendo Switchre. A játék kendőzetlen humorát, nem enyhe szexuális utalásait szóban és vizuálban, nem igazán értettem, hogy miért éppen a Nintendo az, aki a projekt mögé állt.

A játékot a japán származású Suda 51 és számomra igen meglepő módon a később Marvel-filmjeiről is ismert James Gunn írta. Az elborult humor két koronázatlan királya igazán eleresztette magát az alkotásnál. Most, hogy tudom, Gunn keze is benne van a dologban, már nem tartom alaptalannak az első gondolatomat, miszerint a játék főhősnője egy japán Harley Quinn. A pimaszsága hasonló, tornász helyett pomponlány és a baseballütőjét is láncfűrészre cserélte. A haja csakugyan két copfban van, mint a későbbi Quinn-figuráké, az öltözete meg hát hagy némi kívánnivalót maga után a mai PC világban. Rövid szoknyácskában és topban vág neki a kalandnak, és hát a megannyi elérhető, feloldható skin ellenére, kevés olyan van, ami jobban takarja a főhősnőt.

A sztorimód nem túl hosszú. Körülbelül 4-5 óra hentelést ígér, a játékidőt pedig pár chalange tolja ki még 1-2 órával. A történet sincs túlbonyolítva. Hősnőnk, Juliet Starling napja igen jól indult. Születésnapja van. A szokásos módon készült az iskolába, a San Romero Gimnáziumba (imádom a nevét), találkozott suli előtt barátjával, Nickkel, akivel tipikus focista-pomponlány párost alkotnak, és meg is kezdte volna az óráit a lány, ha nem történik valami váratlan. Az iskola gót irányzatot istenítő ifja úgy határoz, romlásba taszítja a világot, és a Rothadás földjéről egy vírust enged a földre. A diákok zöme zombivá változik, köztük Nick is, de őt Juliet megmenti, lecsapja a fejét, mellyel a fiú életben marad, de csupán egy fejként kell érvényesülnie. A teljes játék alatt Juliet övén fog lógni, és kettejük kis élcelődésé, szerelmi évődése festi alá a zombivéren kívül a játékmenetet.

A város nagy szerencséje, hogy Juliet és egész családja zombivadász. Más-más fegyverrel, de ugyanolyan lelkesedéssel irtják a rondaságokat. Juliet is játszi nemtörődömséggel veti bele magát az ellenfelek sűrűjébe oldalán a már említett Nickkel és rózsaszín, csillogó láncfűrészével, no meg egy zsáknyi nyalókával.

A Lollipop Chainsaw egy közepes hack and slash, a pályadizájn nem túl kiemelkedő, egy zárt, csőszerű térben mozog a játékos. A kombórendszer nincs túlkomplikálva, de picit nehézkes a hosszabb parancssorokat behozni, mert egy-egy találat a zombitömegtől, és megszakad a folyamat. A gyors gombpüfölés elvárás, ha a nagyobbat sebző mozdulatokat is használni akarjuk. Bőven akad a vagdalkozás közben még idő pár quick time eventre, ez elengedhetetlen velejárója a korszak játékainak. És hogy megemlítsem a játék szerintem legnagyobb problémáját, az a rettenetes kamerakezelés. Elméletileg szabadon mozgatható a kamera, és még a mára konzolosan kötelező auto fokusz is bekerült a játékba, pont ez a két dolog teszi egy-két helyen teljes káosszá az ütlegelést. Volt egy főbossharc, ahol a körbe-körbe száguldó motorra minduntalan ráugrott a kamera, akkor is, ha nem szrettem volna, mert a hátamat csócsáló zombit próbáltam éppen jobb belátásra bírni.

A játék hangulata azonban kifogástalan. A láncfűrész első felbőgésétől a végső ellenfél legyőzéséig magával ragadó, sodró remekmű. A poénok ütnek, jól ritmizáltak, és töméntelen mennyiségben hömpölyög a vérfolyóban. Kiragadva két példát:

Juliet tanítója egy ponton meghal a csata során. Mikor már úgy fest, kiköszön a történetből, felpattan, és operaénekest megszégyenítő lelkesedéssel gyorsan még átad a lánynak egy ajándékot. Ezután, ahogy befejezte „áriáját”, már dől is vissza a földre. Mindezt megkoronázva egy lift érkezik a magasból, amely elviszi a lelkét a túlvilágra.

Juliet apja azon problémázik, hogy Nick egy fejként mit fog adni a lányának, hogy lesz megfelelő pár a számára. Mire Nick csak annyit felel, hogy egy fej is rendelkezik pozitívumokkal, például kiváló a nyelvtechnikája.

A szintek tematikában eltérnek egymástól, így nem válik unalmassá a gyilkolászás akkor se, ha tulajdonképpen 2-3 gombot nyomkodunk megállás nélkül. Minden szint egy zenestílusra van felépítve, és az aláfestő zeneszámok kifogástalanul kerültek kiválasztásra, tehát a hangulat briliáns. A páylák bossai kivégzésüket tekintve ugyanolyanok, mármint a technikájuk (egyne quick time event), de az ellenük zajló harc menete nagyban eltér. Pont annyira változatos, hogy mindig picit gondolkodni kelljen azon, mit is kell tenni a siker érdekében. Azonban nincsenek túlbonyolítva, így nem kell ezerszer memorizálni, újrajátszani és imsételni ezeket. 

Szerintem mindenképp megér a Lollipop Chainsaw egy próbát, ha van rá valakinek lehetősége. A 4-5 óra pont nem olyan hosszú idő, amit sajnálna az ember, ha mégse ez lesz élete darabja. A kétféle befejezés ígérete nem feltétlen fokozza a játék újrajátszahatóságát. A sztorimódot mindenki csak egyszer fogja az elejétől a végéig végigvinni. Viszont egy-egy pályát szívesen elővesz az ember a történet kijátszása után is a légkör miatt, és azért, mert bőgő láncfűrésszel zombikat aprítani még mindig jó móka.