Hogyan nevelj gyereket apokalipszis idején – The Walking Dead (Telltale)
Kevés olyan ember lehet, aki kedveli a történetközpontú játékokat és még nem hallott a Telltale egyik remekművéről, a The Walking Dead-sorozatról.
A Telltale nem hazudtolja meg nevét, és egy zseniális történetet mesél el az önfeláldozásról, tragédiákról, nehéz, meghozhatatlan döntésekről. Kevés játék esetén éreztem magam annyira a történet részének, mint a TWD-sorozat során. A következők komoly spoilereket tartalmazhatnak, ha egyáltalán nem ismered a szériát, így ha szándékodban áll végigjátszani a játékot, akkor kezdj bele, vagy olvasd végig, és utána ülj le játszani! Hosszú menet lesz, érdemes kis rágcsát, italt készíteni az útra, mert a járkálók világában igaz a mondás: "ami nem öl meg, az megerősít". Igaz, kiegészül pár függelékkel, mint "ha valami megöl, az járkálóvá tesz" és az "amit megölsz, győződj meg róla, hogy úgy is marad", ezeket is érdemes észben tartani.
„Previously on The Walking Dead!
Utazzunk vissza a kezdetekhez! Az első évad nyitójelenete még járkálómentes: Lee börtönbe tart és autó-balesetet szenved. A furcsa, rothadó szörnyek elől egy házba menekül. Itt találkozik Clementine-nal, egy 8 éves kislánnyal, akinek a szülei Shavannaba utaztak a járvány kitörése előtt. Lee maga mellé veszi a lányt, elhatározza, hogy megvédi.
Történeti végigvezető helyett most csak azokra a részletekre szorítkoznék, amelyek kiemelt jelentőséggel bírnak. Lee-nek rengeteg nehéz döntést kell meghoznia az epizódok során. Olyanokat, mint kiáll-e a barátja mellett egy nehéz helyzetben akkor is, ha minden épeszű látja, hogy baromságot művel? Átvállalja-e egy kisfiú megölését, hogy az apjának ne kelljen? Megtart-e egy hatalmas titkot, amivel egy rettenetesen idegtépő tini életét mentheti meg.
Érdemes hamar eldönteni, kinek a pártján állunk, melyik karakter látásmódjával értünk egyet, illetve hát érdemes lenne, de mint az életben, itt sincs jó döntés. Döntést hozni ellenben kénytelen az ember, mert hát a hallgatás is opció, de akkor a játék kényszeríti ránk az akaratát. Így vagy úgy, de egyszer be kell mocskolnunk a kezünket. Ezek a döntések első ránézésre tényleg csak egy gombnyomásnak tűnnek, de igazából sorsfordítóak. Epizódról epizódra nyomasztóbb a hangulat. Minden új halál egy új trauma, és Lee-nek azonnal lépnie kell a csapat, és nem utolsósorban Clem érdekében. Először megpróbálja megvédeni a szörnyűségektől, azonban rá kell jönnie, hogy hiába fiatal még a lány, fel kell nőnie, meg kell védenie magát, ha életben akar maradni. Jó mentorként megtaníthatjuk Clemet célba lőni, megmutathatjuk, hogy kell egy terepet szisztematikusan átfésülni ellátmány után. Ahogy Lee, úgy a játékos is Clem fogadott szülőjévé válik az öt epizód alatt. Az első évad tökéletesen építkezik. Annyi borzasztó választás elé állít, hogy amikor már azt hinné az ember, nincs ennél lejjebb, akkor érünk el a katarzishoz. Leenek döntenie kell, hogy egy járkáló harapása miatt meghal és átváltozik, vagy lelöveti magát a kislánnyal. Nincs jó döntés, mégis választanunk kell. Clemnek egy azon nap kell feldolgoznia szülei és Lee halálát, ha nem voltunk elég ügyesek, le kellett lőnie egy még élő embert, és ha arra kérjük, akkor Lee-t is. Elviselhetetlen fájdalom ez bárki számára, főleg egy kisgyereknek.
Az első évad végén Lee kénytelen elengedi Clem kezét, két év múlva pedig nekünk kell újra megragadni azt és továbbvezetni a lányt. A második évad elején Clementine magára marad, majd egy kutyatámadás után egy csapathoz kerül. Innen a sorozat azt építi tovább, amit már az első évadban megkezdett. A történet minden alkalmat megragad arra, hogy emlékeztessen, nincs jó vagy rossz döntés, pusztán választások vannak. Egy random példa: Clem egy barátja alatt megreped a jég a tavon. Mögötte járkálóhorda. A srác azt kéri, fedezzük, amíg kikászálódik. Egy parton, velünk álló lány pedig beküld, hogy segítsünk. Melyik a jó döntés? Igazából ez egy beugratós kérdés! Majdnem mindegy, mit választunk. Végül nagy vonalakban ugyanoda jutunk. A különbség inkább Clementine hozzáállása, hogy miként fog viszonyulni a következő nehéz választáshoz, mert ilyenkor befolyásolhatjuk, milyen személyiséggé fejlődik a kislány. Nincs elfogadott jó vagy rossz, fekete vagy fehér opció.
Ahogy az első évadban is, a második során is az ötödik epizód végére tartogatták a traumatikus puskaporos hordók legjavát. Clem két tűz közé szorul. Két olyan ember csap össze (egy kisgyerek, AJ sorsa miatt), akik fontosak a lánynak. Clementine-nak döntést kell hoznia, kivel ért egyet. Ugyan lehet a hallgatás látszólagos pártatlanságába burkolózni, de ezt a játék előszeretettel bünteti, mint már oly sokszor. Valakinek meg kell halnia az összetűzés végén, ha kimaradunk a konfliktusból, a játék választ helyettünk. A szótlanság opció a játék egészében, de ha sose foglalunk pozíciót, nem hallatjuk a hangunkat, akkor bizalmatlanok lesznek Clem felé az emberek, és végül magára maradhat. Nincsenek jó döntések, csak súlyos, olykor borzalmas következmények. És míg ezeken kaszaboljuk át magunkat, hajlamosak lehetünk elfeledni, hogy egy mindössze 11 éves lányt irányítunk. A járkálók világában az életkor pusztán egy szám. Fogadott lányunk eddigre megtanulja, hogy ölni kell, vagy téged ölnek meg, illetve az élők gyakorta veszélyesebbek, mint a holtak.
Ez az évad már több végkifejleti lehetőséget kínál a választásainknak megfelelően.
A harmadik évadnak nehéz dolga volt, hisz a fejlesztőknek igazodni kellett a játékosok választásaihoz, valami újat kellett mutatniuk, és mindezek tetejében valahogy a technikai korlátoknak is meg kellett felelni, ha már ezeket átlépni nem lehet. A választásokat úgy oldották meg, hogy Clem az évadban mindössze visszaemlékezésekben utal ezen különbségekre, ezek a jelenetek pedig fixek, nincs bennük a harmadik évad cselekményeire ráható választás.
Az újdonság pedig, hogy Clem helyett új főhőst, új brigádot kapunk. A játékos karakterét Javinak hívják.
Bár kétségtelen, hogy a fejlesztők átugrották azt a bizonyos lécet, számomra ez az évad mégis unalmasabbra, laposabbra sikerült az előzőknél. A felvonás fő kérdése: vér vagy erkölcs? A főszereplőnek a bátyja és a szíve között kell választania. Bárhogy is döntünk, Clem végül elhagyja az új csapatot, és elindul felkeresni AJ-t, a kissrácot, akinek a sorsán az előző évadban összezördült a két barát.
Nem éreztem olyan erősnek a végkifejletet, mint az előző két évadban. Nem tudom, hogy csak az új gárda nem nőtt eléggé a szívemhez, vagy a történet felépítésébe csúszott-e hiba, esetleg én váltam érzéketlenné a harmadik etap végére (nem, a játékok nem tesznek erőszakossá, úgy fest, pszichopatává változtatnak csupán), mindenesetre, én nem éreztem annyira nagy durranásnak a lezárást.
A negyedik, záró évad sorsa elég hányattatottra sikeredett. Először úgy látszott, Clementine története sose kap lezárást a fejlesztőcsapat felszámolása miatt. Végül felkarolták a projektet, és megtudhattuk, hova vezet Clem sorsa, hol kell elengednünk a lány kezét, és honnan vághat bele az életbe, immár nélkülünk.
Az utolsó etap minden olyan elemet visszahozott, amelyek már működtek az előző felvonásokban. A végső képsorok után bennem nem maradt hiányérzet, mindössze kicsit sajnálom, hogy véget ért az utazás. Furcsa belegondolni, hogy ha a TWD-sorozat végig csak azon dolgozott, hogy traumatikus élményekkel halmozzon el, és újra és újra megmutassa, ember embernek a farkasa, nincs helyes vagy helytelen, csak a választás van, mégis hiányozni fog.
Az elsőben Lee megragadta Clem kezét, a másodikban elveszetten bukdácsol a csoport mögött, a harmadikban önmagát keresi, igyekszik választ adni arra, ki az a Clementine, míg a negyedikben neki kel megfognia AJ kezét, mint ahogy egykoron vele tették. Egy remek felnőtté válási történet, kiváló ívvel, megannyi nehézséggel és buktatóval. A végére a lány még a szerelmet is meglelheti, ha szeretnénk, még válogathat is a játékos két lehetőség között, illetve hát három, ha a szinglilétet is idevesszük.
Összegezve Clementine felnőtt, más a saját útját járja, nincs szüksége tovább ránk. El kell engednünk a kezét, és új bebarangolható tájak felé venni az irányt. Utunk során érdemes minden kő alá belesni, minden elhagyatott kunyhóba betérni, mert ki tudja, hogy melyik sarkon akadunk valami kihagyhatatlan, még eddig ismeretlen, izgalmas sztoriba.
