Aprócska volt, mikor megszületett. Igaz, akkor se lett sokkal nagyobb, inkább csak nagyobbacska, mikor megnőtt, és erős, folyton cikázó páratündér lett belőle. Mik is azok a páratündérek? No, nem olyanok, akik maguk után tündérport húzva jóravaló gyermekeket emelnek a magasba. Nem is olyanok, akik a virágokat egyengetik tavasz derekán, még az állatok nyelvén se tudnak. A páratündéreknek ennél sokkal fontosabb, jelentőségteljesebb feladatuk van, legalábbis Caligo mindig így mesélte a barátainak. A válasz rendre mindig, hogy a pára az csak pára, se nem jelentőségteles, se nem magasztos. Caligo erre a feleletre már jó előre felkészült, megedzették az évek. Miért is fontos a pára? Lássuk csak. Caligo minden hajnalban a napnál is korábban ébred. Fárasztó dolog az, nekem elhihetitek. Jó korán össze kell gyűjtenie a levegőben szálló vízcseppeket, melyekből gondos munkával sző párafelhőt. Ez igen fontos, hogy sehol se foszoljon szét ez a felhő. Az elővigyázatlan, hanyag tündérek nem egyszer buktak le az oktondi emberek szeme előtt, mert kilátszott a lábuk, szárnyuk, orruk a párapaplan alól. Fontos a precizitás. Caligo az évek során sokat kísérletezett a ködpáraszövés mikéntjével, próbálta két sima, egy fordítottal, két cinegeöltés és három békaugrás keverésével, illetve kísérletezett különböző csomókkal is, de egyik se vált igazán be. Tudjátok, hogy miért? A pára illékony, szabad szelleme nem tűri ezen technikák egyikét sem. Nem szabad erőszakkal egymásba fonni a szálakat. Caligo kedvességgel idomítja a helyére a páraszövetet, az pedig készségesen, mint egy simulós macska, suhan a keze alatt. De, hogy a pára miért is olyan fontos, most térek rá ennek lényegére. Hajnalban, a nap első sugarai előtt merészkednek elő a természet szellemei, driádok, más tündérek, manók és mi más egyéb, melyek létezéséről csak a mesekönyvek tanúskodhatnak. Bizony, kép egyikről se készült, hisz Caligo gondosan fedi őket előre elkészített párafellegével. Nem mellesleg, igen sok tündér munkáját könnyíti meg Caligo, a vízcseppeket kölcsön véve a virágok olthatják szomjukat, a bogarak vehetnek egy kiadós fürdőt (bár sajnos ez a büdös bencéken nem sokat segít), és nem elhanyagolható, hogy Caligo is jól szórakozhat az elvégzett munka után. Mikor már mindent szépen elfedett a pára szövetével, akkor kezdődik csak igazán a mulatság. A driádok játékos népség, napestig tartana a vígasság, ha a felhőtündérek nem érkeznének meg. De megérkeznek, minden nap. Összegyűjtik Caligo gondosan szétterített páralepleit, golyóbissá idomítják, és felviszik a magasba, ahonnan később majd eső formájában eshetnek vissza a cseppecskék, hogy másnap Caligo ismét párát készíthessen belőlük.
Caligo, a kis felhőtündér egész életében a magasból leste a világot, felhőjének tetejéről. Látta a lent mulatozó más tündéreket, hallotta csilingelő nevetésüket, mikor a bumfordi driádok mögéjük lopództak, és galádul megcsikizték őket. Hallotta a víz csobogását, ahogy a patakokból folyt alá a duzzadt folyókig egészen a tenger mélyébe. Irigyelte a szűrt napfény illatát, az ő hátát mindig csak az erős napsugár égette, hisz nem volt, ami felfogja azokat. Hallotta a levelek susogását, a virágok bimbóinak kipattanását (mi tagadás, igen jó hallása volt). Születése óta csodálta a lenti világot, vágyott közéjük, az életteli létbe. De egy felhőtündér nem hagyhatta el a fellegét. Ott keringett naphosszat a magasban, vizet gyűjtve és aláhullatva, de folyton a levegőben. Caligo sokszor sírdogált is emiatt, ám ő maga nem, csak könnyei érhették a földet. Egy reggelen azonban zseniális ötlete támadt. Ő nem hagyhatta el a felleget, de azt bárhova vihette magával. Ezzel a gondolattal felvértezve magát maga köré csavarta szorosan fellegét, ügyelt rá, el ne hagyja, és óvatosan a föld felé kezdett ereszkedni. Úgy napkelte előtt egy órával érte el célpontját, egy füves rétet, amin megannyiszor figyelte a népes tömeget. Érkezése után nem sokkal kíváncsi kis szempárok jelentek meg a mező házikóinak ajtajaiban. A máskor hangos rét ezúttal néma pislogásba burkolózott. Caligo, a felhőtündér elkeseredett. Hiába jött le közéjük, senki sem barátkozik vele, nem kíváncsiak rá, pedig ő nagyon is kíváncsi lenne a mező népére. Szemét elöntötte a könny, és keserves sírásba kezdett. Észre se vette, amikor egy kis driád osont mögé, és belekotort a felhőbe.
– Ez micsoda? – kérdezte kíváncsian, miközben a felleg szálait csavargatta az ujjai között.
– Hogy ez? – szipogta Caligo. – Ez egy felhő.
– Tud csinálni valamit?
– Igen, esőt – Caligo kicsit odébb lépett, hogy a driád láthassa, milyen sártengert készített a sírásával.
A driád válasz helyett elmosolyodott, belevetette magát a sárba, és kiáltozni kezdett barátainak, miszerint ezt mindenképpen ki kell próbálniuk. Ez a legjobb sárkupac, amiben valaha is megmártóztak. Caligo torkának szorítása kicsit engedett a játszó driádcsapatot látva. Kisvártatva egy másik tündér, melynek ruhája egy virágból készült, lépett oda hozzá. Ujját mélyen a felhőbe túrta, kanyarított egyet a fellegen, majd játékosan a kis gomolyagba harapott. Nevetve nyújtotta kezét Caligo felé, ám mielőtt a felhőtündér megfoghatta volna, a virágos hölgyet a tetőtől talpig sáros driádok a pocsolyába rántották. Kisvártatva egy igazi sárháború bontakozott ki. Caligo lett a driádok tábornoka. Erősen védték a sárvárat. Meg is nyerték a csatát. Bár a másik csapat szerint Caligo csalt, mert mindig új sarat készített a fellegével. Ám ez az ércelkedés csak azért volt, mert a tündérek szeretnek nyerni, azt szeretnek csak igazán, a vereség nem szerepel a képzeletbeli szótárukban. A játéknak a napsugarak vetettek véget. Caligonak mennie kellett, hogy napi feladatait el tudja látni. Ám a magasba érve minden felhőtündérnek, akivel találkozott, elmesélte, miként lehet páraként a földre szállni a fellegükkel, miként látogathatják meg a mélységet. Caligót a mező népes társasága azóta is visszavárja minden reggel, a tündért, aki feltalálta a párafelleget.