Egyszer, nem is olyan régen, uralkodott Mesevilág közepén egy király, egy Medvekirály. Bundája barnasága hírére járt a világ apraja-nagyja, szőre minden napszakban fenségesen csillogott. Koronaként dús sörény ékesítette a nyakát, ami a napsütésben szivárványszínt öltött. Minden király viselt koronát, miért épp a Medvekirály lett volna kivétel. Büszke is volt fejékére. Ez a csodás ékszer nemzedékeken át öröklődött a Brummogó-klánban.
Jó király volt, és igazságos, csak kicsit lassan járt az esze, olyan medvemódra. Történt egyszer, hogy a vidéken hatalmas szárasság honolt. Elapadtak a folyók, az eső pedig nem esett több hónapja. Összehívta hát a Medvekirály a tanácsosait és barátait, hogy megoldást találjanak a problémára. Jött az elefánt:
– Trombitaszóval hívjuk az esőt! – harsogta, és a király bólintott.
Egész álló nap trombitált, de csak nem érkezett meg a várva várt égszakadás. Másnap újra összeültek mindnyájan. Előállt a holló:
– Idehúzok erős csőrömmel egy felhőt – károgta, és a király bólintott.
Repült a holló jobbra is, balra is, kergette a felhőket, de egybe se tudott belecsípni, és elcipelni azt. Harmadnap ismét összeült a tanács. Törte a fejét minden állat, minden alattvaló és talpalávaló, de egyikőjük se tudott új ötlettel előállni. Kisvártatva egy csapzott szőrű, bajszos, bojtos farkú állat sompolygott a Medvekirály színe elé:
– Királyom, királyom, én Medvekirályom, engedd meg, hogy problémádra megoldást kínáljak – morogta hódolattal az idegen.
– Mondd hát, mi a terved? – dörmögte az uralkodó.
– Lebömbölöm az esőt az égről. Csak egy apró segítséget kérnék én. Koronádat szeretném cserébe, és úgy megijesztem a felhőket, hogy azok nyomban sírva fakadnak.
Gondolkozott a Medvekirály, törte a fejét rendesen, de mit volt mit tenni, levette sörényét, és az idegennek adta.
– Tedd hát, és hozz esőt! – tette hozzá medvésen, és kicammogott tanácsosaival, hogy lássa a mutatványt.
A bajszos szerzet is kiment a teremből, nyakát már a királyi ék díszítette. Megállt a szabad ég alatt a rekkenő hőségben, és pont, ahogy ígérte, bömbölt egy hatalmasat. Nem történt az ég világon semmi. A medve haragjában rátámadt a semmirekellőre.
– Nem esik, átvertél! Kérem vissza a birodalmam!
– Nem adom – morogta. – Ez már engem illet – simított végig fejdíszén –, én vagyok az oroszlán, az Oroszlánkirály – harsogta.
Mindenki nevetett a medvén, még tanácsosai is, mulatságosnak találták, hogy ennyire könnyen rászedhető a balga barna brumi. A medve ezután éktelenül, éktelen nagy bánattal bujdosott el szégyenében. Azóta a sűrű erdőben él barlangjában sörénye nélkül, és utálja az esőt.