Az én könyvem: Okváth Anna: Szonáta Gordonkára és kávédarálóra
43. o. 13. sor: "Orfeusz se járt sikerrel."
Első mondat a könyvben: "Mindenkinek van egy végtelen története."
Orfeusz se járt sikerrel. A szomszéd kutyának volt egy kellemetlen hobbija, amint hazaért valaki a családból, megátalkodott ugatásba fogott. Csak egy szokásos kedd volt. Aznap anya épp takarított otthon. Egyik szobát járta a másik után, a szennyest kutatva (nem vagyunk épp egy pedáns banda, előfordul, hogy a használt színes-szagos ruhák egyszerűen a padlón végzik), amikor az én szobámhoz ért, betelt a pohár. Az ablakom pont a szomszéd kertjére nézett, ahol a veszett kutya ugatott. Anya megragadta az első tárgyat, amely a keze ügyébe került, kitárta az ablakomat, és odavágta a kutyának. Az boldogan csattintotta a fogait az érkező ajándékra, az én mackómra. Természetesen ebben a pillanatban léptem be a kapun, így jól láttam, amint a fogak összezárnak a maci hasán. Igyekeztem a legnyugtatóbb ordítással a kutya tudtára adni, hogy azonnal köpje ki a játékomat, különben megnyúzom és eladom egy kínai étteremnek desszertre valónak. Gondolhatjátok, mennyire megszeppent. Leheveredett és kegyesen elkezdte csócsálni a mackó fejét. Már kínomban azon voltam, hogy átvetődöm a kerítésen és versenyt cincálok a kutyával a maciért, de végül letettem róla. Orfeusz se járt sikerrel. Akkor nekem mégis miért sikerült volna. Mondjuk, Orfeusz nem a kidobott plüssmaciját akarta megmenteni a vad és kegyetlen szomszéd kutyától, hanem a szerelmét az alvilágból, aminek – valljuk be – nem sok köze van az én macimhoz. Mégis ilyen jelentőségteljesnek éreztem. Leverten, legyőzötten mentem be a házba. Azóta a kutya minden délután az én macimat rágcsálja a kerítés előtt. De már nem ugat. Szegény medvém az életét áldozta a családomért. De ez csak egy átlagos kedd volt. Mindenkinek van egy végtelen története. (Orfeusz se járt sikerrel…)