Csak egy lány volt az erdő széléről, mégis többet ért nekem mindennél. Vörös köpenyben sétált a rengetegben, és dalolt. Olyan mesésen énekelt, hogy a madarak is elhűlve hallgatták csilingelő hangját. Virágot szedett az út mentén, és folyton ment valahová. Nem tudtam, hova megy, csak azt, hogy merről érkezik és merre tart. Nevét nem ismerve magam adtam neki hozzá illő nevet, továbbiakban is ekképpen emlegetem, ő lett az én kis Piroskám.
Sose beszéltem vele, nem mertem megszólítani, csak figyeltem őt egy bokor rejtekéből. Most azon tanakodtok – ugye tegezhetlek titeket? –, ki is vagyok én itt a bokor alján? Sok mindennek hívtak már az évek során, de én magam csak egy kis falkavesztett féregnek vallanám, semmi több.
Egy nap Piroska korábban érkezett, mint általában. Egy fa tövében álltam, és rettenetesen féltem, hogy ha megmozdulok, észrevesz. Lélegzet-visszatartva támasztottam a törzset, de mind hiába. A nap leleplezett. Árnyékom kikúszott az útra, halálra rémítve a lányt. Hangos kiáltás után rohanni kezdett egyenesen az erdő sűrűjébe. Én utánaeredtem. Csak megnyugtatni akartam, mégis csak futott-futott és kiabált, még csak hátra se nézett, én pedig képtelen voltam utolérni. Öt perc telt el vagy tizenöt, nem tudom, de egyszer csak egy férfi hangja ütötte meg a fülem. Piroska egyenesen belerohant félelmében. Azon nyomban bebújtam a magas bozótba.
– Mi történt kedves? – kérdezte a férfi.
– E…e…egy szörny! Láttam egy szörnyet!
– Hol van, mutasd meg!
Piroska sarkon fordult és felém vette az irányt, bár szerintem nem tudta, hogy ott lapultam. Ekkor élesen csillant valami a napfényben. A férfi egy hegyes tárgyat emelt a lány fölé, arcára groteszk mosoly ült. Piroska csak az árnyékot láthatta, de reagálni nem tudott. Nem gondolkodtam, csak elugrottam. Elsuhantam a lány mellett, fellökve őt, megragadtam a férfi csuklóját, és a földre tepertem. Szemem őrjöngő lángja tükröződött vissza az ő rémült tekintetével keveredve. De már késő volt, testemet elöltötte az adrenalin, leállni már nem tudtam. Sötétség borult elmémre. Legközelebbi tiszta pillanatomban halott szemek bámultak vissza rám. A férfi nyakán a kitépett erek vörösen lüktettek, a szám megtelt fémes ízével. Felálltam, és Piroskára néztem. Rémülten ült a földön és csak nézett meredten. Egy végtelen pillanatig fonódott egymásba tekintetünk, végül megfordultam és az erdő felé vettem az irányt. Ekkor meleg ujjak fonódtak csuklómra és óvatosan a másik irányba húztak. A lány angyali mosollyal állt előttem, levette piros köpenyét és letörölte vele számról a vért.
– Köszönöm! – szólt kedvesen, majd visszasétált az útra. Többé nem jött az erdőbe.