Nem emlékszem, mikor kerültem Szabóékhoz. Arra sem igazán, hogy hol éltem előtte. Mindössze annyi dereng, hogy egy nagy áruházban tengettem-lengettem napjaim egy polcra akasztva. Szabóné vett le nagy sietve, és azóta élek náluk itt, a Szabó-házban.
Hiába hozott haza a Szabó felesége, mégse vagyok igazán az övé. Engem itt mindenki használ kedvére, mikor szükségük támad rám, a bevásárlószatyorra. Mert hát olykor mindenki szokott bevásárolni. És ezen jó szokásuk miatt ingen sok titok tudója, megfigyelője vagyok. Olyan titkoké, amelyeket a családtagok egymás elől elhallgatnak, de én biza mindig ott voltam az összesnél.
Kezdjük például Szabónéval. Rendszeresen rejt a bevásárlás közé csokikat, apró cukorkákat, mindig valami nasolnivalót, amiket a gyerekek elől rejteget. Amikor nem látják, zsupsz, bekap belőlük egyet-egyet.
Szabó úr kicsit más titkot őriz. Mikor a tévé elé ülnek a feleségével, sose nézhetnek szappanoperát, mert Szabó szerint azok balgaságok, és csak elzagyvásítják az ember agyát. Ezzel szemben minden új Julia-kötetet a csomagjába rejt, ha leküldik tejért-kenyérért a közértbe. Az újságos éppen útba esik, ott szerzi be a remek olvasmányt. És mikor az éjszaka takarja a titkot, egy pislákoló lámpa fényében olvassa, mit rejtegetnek a kisregény oldalai.
A gyerekek keveset járnak magukban vásárolni, az egyik még túl fiatal is hozzá, még csak hároméves. Azért mondtam, hogy az egyik, mert Szabóéknak kettő van. A másik már elmúlt tízesztendős, vagy már tizenkettő. Nem igazán emlékszem. A bevásárlószatyrok igazán csak kettőig tudnak számolni, merthogy fülből is csak kettő van nekik. Nos az idősebb Szabó gyerekre visszatérve, őszinte egy gyerek. Bár olykor a visszajárót zsebre vágja, és azt füllenti, többe került az áru a boltban. De nem igazi titok ez, hisz Szabóné is pontosan tudja, hogy éppen füllent a gyermek. Ilyenkor csak rosszallóan rámosolyog, és azt mondja, azt a pár fillért neked adom, nem kell itt a hanta!
Hát ilyen titkok lapulnak a bevásárlószatyorban!