Ha azt mondom, magyar szak, két dolog szokott az emberek eszébe jutni. Először is sajnálkozni kezdenek, hogy hiába vesztegetek éveket az egyetemen, állásom úgy se lesz, hisz csak magyar szakon tanulok. Másfelől bevillannak nekik háborús képek az irodalomórákról, mikor juszt se azt gondolta a költő, amit ők a papírra írtak. Umberto Eco eképpen vélekedett a kérdésről: „ha azt írom, hogy 3 fekete puma fekszik egy fa alatt, akkor az azt jelenti – kérem, vegyék elő fantáziájukat –, hogy 3 fekete puma fekszik egy fa alatt". De hogy egy egyetemi oktatómat idézzem, „a filológus külön faj, de sajnos kivesző faj”. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy amit az egyetemen elsajátítottam, azt megosszam a világgal. Régi jegyzeteimet pakolva eldöntöttem, hogy a legfontosabb tényeket, gondolatokat, élethez szükséges praktikákat most papírra vetem.
Minket, pécsi bölcsészeket egy dolog köt össze. Most nem a "ha hétfő, akkor Szenes" szlogenre, a PEN fesztiválra, vagy éppen az Ördögkatlan rendezvénysorozatra gondoltam. A kapocs köztünk csupán egy mondat, miszerint „a poétikai funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti”. Ezt egy zombiapokalipszis idején, a sírból kikelve is fújni fogjuk. Hogy hány hasznos emléket dobált ki az agyunk annak idején, hogy ezt megjegyezze, azt viszont sose tudjuk meg. De nem efféle tudásmorzsákat akartam megosztani, hisz a fenti mondat csak azoknak jelent valamit, akik már maguk is filológusok. Olyan, az élethez elengedhetetlen tényeket és információkat osztok most meg, amelyek egy nem bölcsésznek ugyanolyan hasznosak, mint a tudományág művelőinek. Ferandum et sperandum! Vagy ahogy egy kevésbé halott nyelven mondanánk: tűrj és remélj!
Egy filológus jószerivel szövegekkel foglalkozik. De mi is az a szöveg, először ezt kellene meghatározni. Szerencsére még a tanulmányaim elején fény derült erre az égető kérdésre: „szöveg az, amit annak tartunk”. Az esetek nagyobb százalékában mondatok alkotják. Éppen ezért a mondattan is hamar az órarendem részévé vált. Már általánosban szó esett a mondatok felépítéséről. Az egyetemi verzió azonban kicsit más, mint annak idején az elemiben. Nehéz is volt befogadni annyi újdonságot, de szerencsére Peti és Mari minden példamondatban segített, hogy megértsem, mi is történik. Máskor viszont megnevettettek, így elviselhetőbbé téve az olykor monotonabb előadásokat. Ezek közül a kedvencem: „Akarja-e Peti Marit elvenni Szibériában szánkón csak úgy erőszakkal bármikor?”. Nem tudom, miért tette fel a tanár úr éppen ezt a kérdést, de szerencsére nem a válaszra volt kíváncsi, csak a szerkezetre. És a szavaival élve: „minden lány belső szerkezete érdekes, különösen a feje”. Ezek után remélem, erősen kapaszkodtok a hajatokba, mert most megosztom a legzseniálisabb gyakorlómondatot, melyet elemzésre bocsátott a tanár úr: „Havazik. Mari szintén."
A mondatokat – jobb esetben – szavak alkotják. Ezt a szakágat morfológiának hívják. Mondjuk furán hangozna a szótan kifejezés. És mi bölcsészek amúgy is úgy használjuk a szakzsargont, mint Harry a varázsigéket. Amit ezzel kapcsolatban megtanultam, hogy a magyar nyelvben morfológiailag nincs jövő idő, a magyaroknak ezért nincsen jövőképe.
Magyar szakon végeláthatatlan könyvkupacokat kell(ene) elolvasni az embernek, és ezek csak a kötelezők, az ajánlott olvasmányok kupaca még a holdról is látszik szabad szemmel. Éppen ezért tartotta egyik cseles tanárom a legfontosabb ismeretnek a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című alkotást. Nos, ez volt az első kötelező, amit nem olvastam, és úgy beszéltem róla a szemináriumokon, remélem, büszke rám a tanár úr.
Részletes ismereteket sajátíthat el az ember filológustanoncként az irodalom főbb korszakairól és egyes irányzatok alkotóiról. Most nem vázolnám fel a teljes irodalomtörténetet, csupán pár példát emelnék ki. Leszögezném, hogy a legtöbb alkotó csak életében szerzett műveket, kivéve Vergiliust, aki halála után is írt verseket. És azért közbeszúrnám (kis belsős poénként), hogy Roland Barthes óta mindenki halott, a szerző „nem létezik”, csak a műveik. A többi írót így csak életművükkel tudjuk irányzatokba sorolni. Tekintsük át a romantikát, a korszakot, ahol a fejezetcímek hosszabbak voltak, mint maguk a fejezetek.
Íróink nem voltak mind nemesek, ámbár Kölcsey Ferenc családja vissza tudta vezetni az eredetét Ondik, vagy tán Kondik? Mindenesetre megírta a Himnuszt, melyet napjainkig zengünk ünnepélyeken, újévkor, felelések alkalmával, egy igazán magyar gyerek hátra kötött nyelvvel is fújja érthetően. Egyes tudósok megállapították, hogy az elmúlt harminc év (azóta ez változni látszik) focikudarcai mind a Himnusz miatt történhettek, mert pesszimista csengése lelombozta a játékosokat. Egy a biztos, a magyarok kivették a részüket a kultúra megteremtésében, mondjuk egy tisztességes utat nem tudnak lebetonozni, de minden népnek megvannak a gyengéi. Ismét egy volt tanárom szavajárásával fogalmazva: „mi nem a Tom és Jerry népe vagyunk, mi inkább a Mekk mesteré”.
Folytatva a sort: Petőfi, a rémromantikus reformátor Sándor következik. Az ő pályája például azzal ért véget, hogy elragadta a romantikus tüdővész. Jó barátja, Arany, a szomorúan ballagó János is ekkortájt írta műveit. Számos témában alkotott maradandót, most a Buda halála című eposzt emelném ki. Ez arról szól ugyanis, hogy a törökök lányokat raboltak és családot alapítottak. Érdekes családalapítási modellt vázolt Arany, szerencsére mostanában nem ez a bevett gyakorlat.
Vajda János bekerült Ady elé, mint Keresztelő János Jézus elé. Ehhez mérten, Vajda úrról szerzett ismereteim jócskán megkoptak. Ady azonban szinte biztos, hogy igyekezett Petőfihez hasonlóan népies lenni, de neki csak stilizáltan sikerült ezt kivitelezni. Számos keresztény témával is foglalkozott, így tudtam meg, hogy ha kilépek az ajtón és eltalál egy emeletről kizuhant kanapé, az keresztény szemlélettel nézve csak akkor történhetne meg, ha megsértem a kanapék istenét. Azóta nyugodtan sétálok az utcákon.
A sikerhez nem kell marxistának, vagy bármilyen istának lenni. De a posztmodernségről azért megemlítették a tanórákon, hogy arról ismerhető fel, hogy nem történik semmi a művekben, de az kétszer. Ezen felül megismerkedhettem a jelentéselmélettel. Például eszerint, ha pöttyök vannak rajtam, az azt jelenti, hogy himlős vagyok, vagy esetleg egy katica. Illetve, ha szól a csengő, az csak azt jelentheti, hogy még nem lopták el.
Tanáraim azt is fontosnak tartották, hogy figyelmeztessenek, érdemes félni minden hárombetűs mozaikszótól, mint például a NAV, az AVH, az ABC, a MÁV... És bár én már a Pocahontas óta tudom, hogy nem tudsz valamit másodszor elsőre látni, de ez is elhangzott a tanórákon.
Elég sok problémám akadt mindig is a vesszők használatával, még egyetem alatt is nem egyszer kaptam azt a kritikát, hogy túl sok vagy éppen túl kevés vesszőt használok egy szövegben. Meglátásom szerint a vessző olyan, mint a só az ételben. Mindenbe a kellő mennyiség kell. Ha kevés, akkor sótlan, íztelen lesz a szöveg, ha túl sok, akkor viszont annyira „sóssá” teszi, hogy képtelenség elfogyasztani, értelmezni.
Végezetül megosztom, milyen egy igazán jó, modern könyv felépítése: ne legyen egy történet lineáris, ne legyen eleje, közepe, vége... Illetve, ha mégis van, lehetőleg ne ebben a sorrendben.