– Kedves egybegyűltek! Köszöntelek titeket az Anonim Toprongyos Meselények körében, az ATM-ben. Ne tévesszen meg benneteket, nem tartozunk egy bank felügyelete alá sem, és nem lehet se pénzt felvenni nálunk, se telefont feltölteni. Pénzbeli segélyt nem adhatunk, de lelkit igen. Itt megnyílhat minden mesehős, kinek nyomja valami a szívét. Ki kezdené?
– Majd én!
– Hallgatunk.
– Sziasztok, meselény vagyok! – kezdett bele az első delikvens.
– Szia! – válaszolta a kör.
– Szeretek az lenni, aminek születtem – folytatta. – Csak egyetlen problémám van. Mikor átváltozom, a testemet nem fedi szőr. Csupasz vagyok, mint egy csivava. A többiek úgy csúfolnak, csupasz kuvasz. Mit tehetnék? Fázom, röhejes vagyok, kilátszik mindenem, még a tököm is lefagy ilyenkor. Minden egyes teliholdkor félek, hogy meglátja valaki a csupasz testemet. Tudjátok, mennyire kínos, amikor az emberek nem elmenekülnek előlem, hanem kiröhögnek?
– Ezt könnyű orvosolni, vegyél magadra egy bundakabátot! Az én bajom ennél szörnyűbb. Sziasztok, meselény vagyok! – kontrázott a következő.
– Szia! – válaszolt a kör.
– Mindenki szereti a fajtámat, mert annyira aranyosak, kivéve, ha három ház magas vagy, mint én. Mégis ki hiszi el, hogy az vagyok, ami? Folyton óriásnak neveznek, pedig híres családból származom. De hát, ha nincs hétköznapi külsőm, nem hisznek nekem. Nincs sapkám, mert ekkora gombát nem hordott hátán a föld, ha beállok egy kertbe, senki sem néz szobornak, csak sikongatnak.
– Persze, fontos probléma, hogy nem találsz a fejedre tökfödőt, de beszélhetnénk valódi tragédiákról, mert az én bajom rosszabb, mint a te divatkrízised? – szólt közbe egy csuklyás férfi. – Sziasztok, meselény vagyok!
– Szia!
– Ha csak ruhát vagy kalapot nem találnék magamra… én enni nem tudok. Szemfogak nélkül születtem. Csak szopogatni tudom az áldozatok torkát. Szégyenszemre meg nem nyiszatolhatom őket késsel. Mit szólnának az emberek. Már az is megrendítette a rettegésük, mikor valaki azt híresztelte rólunk, hogy fényben csillogunk. Végkép elvesztenénk minden renoménkat, ha kiderülne, hogy késsel vágjuk el a torkukat. Így kénytelen vagyok zacskóból, szívószállal inni. Micsoda szégyen.
– Ezek valóban szörnyű traumák – vette át a szót a gyűlés vezetője. – Biztos nehéz volt így kitárulkozni a csapat felé, és megvallani, mi nyomja a lelketeket. Más, aki szeretné terheit megosztani velünk?
– Majd én – jelentkezett egy nagy orrú, öreg néni. – Sziasztok, én is meselény vagyok!
– Szia! – válaszolt a kör.
– Varázserő nélkül jöttem a világra. Nagyon bántott, hogy a társaim már pólyáskorukban békává tudták változtatni egymást, csak nekem nem sikerült soha. Elmentem egy varázserő-szakértőhöz, aki felkerestetett velem egy jógaoktatót. Azt hittem, ez megoldja a problémámat, de csak generált egy újat. Eltűnt a púpom. Most se varázserő, se púp – a beszámoló végére az öreg hölgy sírva fakadt, és a ruhájába fújta az orrát.
– Én megértelek – szipogott közbe egy tolószékben ülő férfi. – Hajdan gyönyörű uszonyom volt, most pedig nézz csak rám, hűlt helye van csupán. Alkut kötöttem a tengeri boszorkánnyal, mint egykor Ariel, de becsapott. Azt mondta, élhetek idefent, azt nem mondta, hogy lábak nélkül.
– Rajtam nincsen nadrág? – kottyantott közbe egy mackóforma, mézes bödönnel a fején.
– Nincs, nem is szokott. – Az ülésvezető felállt a helyéről és leszedte a csuprot a medve fejéről. – Nincs valami más tanácsod ezeknek a meselényeknek? – mutatott körbe a társaságon.
– Gondolj, gondolj… Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled.
– Bölcsen szóltál. Zárjuk ezzel a gondolattal az e heti találkozónkat. Ismételjük el együtt! – A körben ülő meselények megfogták egymás kezét, és rázendítettek. – Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled.