A 2004-es év három KS-körképes filmet is termett, a Beszélj! a harmadik a sorban, a színésznő második főszerepe az évben.
Melinda (Kristen Stewart) elsőéves a gimiben. Régebben sok barátja volt, de a nyár végén történt események után elmaradoznak mellőle az emberek. Kihívta a rendőrséget egy bulin, ami miatt diáktársai és volt barátai is megvetik, csúfolják. Amit viszont senki sem tud, hogy miért szánta arra magát, hogy barátaira hívja a rendőrséget. A film során erre a titokra derül fény, ezt beszéli el Melinda, aki nem beszél.
No nem mintha néma lenne a lány, mindössze nem hajlandó, illetve nem képes a történtekről beszélni. A titok, ami miatt szótlanságba burkolózik, az, hogy az említett bulin megerőszakolják.
Gyakorta megfigyelhető sajnos az áldozatoknál, hogy vagy azért, mert önmagukat is hibásnak érzik, vagy pusztán a szégyen miatt, a megbélyegzéstől való félelemben nem kérnek segítséget, nem beszélnek a történtekről, magukba fojtják a feszültséget, és ez lelkileg, testileg megbetegíti őket. Ez a magatartás szorongáshoz, befelé forduláshoz vezet.
Melinda se szól egy szót se. Némán tűri a megaláztatást, amit a társaitól kell elszenvednie tette miatt. Pedig ő is ugyanolyan átlagos gimnazista, mint bárki más az iskolában. Átlagos problémákkal küzd: „Ez az első napom a gimiben. Őt új könyvem van, egy szoknyám, amit utálok, és fáj a gyomrom.” Ugyanolyan előítéletes, mint a többiek: „Az angoltanáromnak nincs arca. Én bozontosnak hívom. (…) Te jó ég, olyan leszek, mint a bozontos!” Átlagos tinédzser, csak lapul a lelkében egy titok, amit képtelen megosztani.
A Beszélj! nem ragozza túl a témát. Elnagyoltan mutatja be, mit okoz az ember lelkében egy ilyen törés, bár talán enyhítő körülmény a film célközönsége. Átlagban a fiatalabb nézőket célozza meg az alkotás, leegyszerűsítve tálalja a kérdéskört. Ehhez viszont sajnos hozzátartozik, hogy egy olyan fekete-fehér univerzumot teremt, ahol minden egyes karakter ugyanúgy látja a világot. Teljesen sablonkarakterekkel dolgozik a film, ami szerintem nem tesz jót a hangulatnak, ezzel veszít a komolyan vehetőségéből. A valóság nem ennyire kétpólusú. Nincs olyan téma, amiről egy ekkora embertömeg (amibe a személyek válogatás nélkül kerülnek be) ugyanúgy vélekedne. És bár az erőszak mindenki fejében egy elítélendő dolognak kell(ene) lennie, sajnos akadnak olyanok, akik inkább az áldozatot hibáztatják a „miért ment oda?” frappáns kérdéssel.
Melindában végül a művészettörténet-tanár segít feloldani a gátat, a rajzolás-festés terén találja meg a lány a platformot, amely jó közvetítő a szavak helyett. A vászon, a papír meghallgatja, nem ítélkezik, így bátran tárja fel a titkot előtte. Az alkotás folyamata segít elmesélni végül a környezetének, mi is történt vele.
Az órai feladat a kulcs: minden diáknak egy kapott szót kell művészetté formálni az év során. Melinda szava a fa. Számos inkarnációja lesz Melinda fájának. Minden alkotásában egy a közös, saját magát alkotja meg egy fa képében. Az áttörést akkor éri el, mikor az alkotásán egy villám csap a fájába, amely letör egy ágat. Ez jelképezi a tragikus eseményt, ami a nyáron történt vele.
A művészetterápia nem új keletű tudomány. Már az ókori orvosok is elismerték, hogy a művészetnek vannak gyógyító hatásai. Arisztotelésztől származik a katarzis fogalma, mely olyan élményt jelent, amely megváltoztatja egy ember életét, hozzáállását, egyfajta fordulópontot jelöl. Az az ókortól elfogadott tény, hogy a művészeti alkotások képesek ilyen érzést kelteni a szemlélőben. Más korokban más célra alkalmazták a művészet ezen tulajdonságát, de a lényeg mindig is az volt, hogy a katarzist kiváltsa a szemlélődőből. A felvilágosodás korára tehetőek az első (el)ismert művészetterápiás foglalkozások, egy francia elmegyógyintézetben színdarabokat tanítottak be a pácienseknek, majd előadatták velük. Ez nagyon jó hatással volt a kezeltekre.
A művészetterápiát két nagy alfajra bonthatjuk: az aktív terápia, amikor az alany maga is alkot, illetve a befogadói, mikor valaki más alkotásáról beszélgetnek a felek. Az alkotással járó alfajt még bonthatjuk a művészeti ágak szerint, a filmben alkalmazott a képzőművészet-terápia. Illetve még olyan különbségek lehetnek egyes terápiás folyamatok során, hogy az elkészült műremekre helyezik a hangsúlyt, vagy az alkotás kiváltotta érzésekre, gondolatokra. Persze, ez a leírás pusztán a körvonalait alkotják a művészetterápia lényegének, ez egy teljes tudományág, melyről tengernyi szakirodalom található a könyvtárak polcain.
A KS-körkép hatodik darabjánál járunk (ha az időrendi sorrendet nézzük), mostanra ért már, hogy Kristen színészi kvalitásaira is vessünk egy pillantást. A szokásos vádak, miszerint nem lehet érzelmet leolvasni az arcáról, sajnos, nem alaptalanok. Bár ennek a karakternek, Melindának a helyzete még az elején indokolttá tehetné az üres, semmibevesző tekintetet, a film végkifejleténél, mikor a lány megtalálja a hangját, már elbukik a történet. Van egy olyan baljós gyanúm, hogy az Alkonyat utáni évekig ez nem sokat fog változni, de azért most, hogy már egy-egy főszerepet is rábíznak, néha megnézzük, hányadán állunk.
Amikor először láttam a filmet, nagyon lepontoztam a hibái miatt, hogy ennyire lesarkítja a valóságot, és a karakterek kockakontúrjai se igazán mozgatták meg a képzeletemet. De maga a művészetterápia promotálása miatt, ahogy bemutatja a film, hogy nyithatja meg egy ember lelkét az alkotás, az mindenképpen megsüvegelendő. Picit feljebb tornázta a fejemben elképzelt pontszámokat ez az aspektus.